DEÁK OTTÓ RÉSZLETES BESZÁMOLÓJA
egy rövidebb és egy hosszabb részben:

Part 1.
Már a tegnapi leveledre is reagálni akartam, de nem volt időm egy hosszabb válaszra. Mondjuk most sincs, így ez is rövid lesz, de ígérem, írok egy tartalmasabb összegzést is az élményeimről és a tapasztalataimról, amit akár a lev. listára is fel lehet tenni.
Most csak annyit, hogy nem lehetünk/lehetnek eléggé hálásak neked és a szervező társaidnak az egykori és jelenlegi Bolyaisok/Budaörsisek, amiért ezt az egészet, klubbostúl/BAMBI-stúl kitaláltátok és működtetitek. Én egyébként is nagyon ragaszkodom a múltamhoz, a régi emlékekhez, a még régebbi barátságokhoz, a saját privát életemben nekem is van egy "klubom", az egykori IV/c. osztály alkotja, a gimis osztálytársaim, akikkel a mai napig remek a kapcsolat, és mi is rendszeresen összejövünk, mert jó együtt. Na, ilyen érzésem volt nekem a mostani BAMBI alatt, annak ellenére, hogy az én korosztályomból csak a Katiék voltak ott. De láttam az összetartozást, a közös múlt okozta örömet, és ez rám is hatással volt. Amit a bevezetőben te és a társaid elmondtatok, az is nagyon rendjén volt és szívemből szólt. Igen, kellenek az ilyen összejövetelek és ápolni kell a múltat, hogy szép legyen a jelen és reményteli a jövő. Szóval minden nehézség és szervezési gond ellenére nagyon jó este volt, még egyszer gratulálok hozzá.
Ami meg a Barbi (=Anna J a szerk) levelét illeti, aranyos, a "bácsi" és a "néni" talán (?!?) megbocsátható, de az érzés, ami sugárzik belőle, közös. Igen, az a múzeum is óriási dolog, nekem ugyan elsősorban a Stúdiós napló "jött be", eszméletlen élmény volt a 30 évvel ezelőtti emlékekkel szembesülni, de biztos vagyok benne, hogy aki ott járt, mindenki megtalálta a maga "naplóját". Ezt így összegyűjteni és közszemlére tenni, hát nem semmi! Tervezem, hogy írok egy pár sort a Barbinak is, tényleg kellemesen elbeszélgettünk vele.
Ami a terveidben szereplő dokumentum-gyűjtést és az Emlékkönyvet illeti, én partner vagyok és amit tudok, segítek. Szívesen írok az általam megélt időkről és élményekről (már amire még emlékszem...), erről majd levelezzünk még. A Show-Hajtás-os dokumentumaimat majd leszkennelem és elküldöm, talán jó lesz az is valamire a Múzeumban. És ami a legfontosabb, segítek felkutatni az én időmből további koleszosokat, hátha a következő BAMBI-ra őket is el tudjuk csalogatni. Az lesz az igazi nosztalgia-buli! Csupa ilyen vén trotyival, mint én is!!! Akkor aztán lehet majd "bácsi"-zni és "néni"-zni!!
Na, a rövid levélből jó hosszú lett, de talán nem baj, elragadtak engem is az emlékek. Még egyszer kösz minden, jó volt ott lenni, és folyt. köv. (legalább is levélileg!).
Üdvözlettel:
Ottó (de nem "bácsi"!)

Part 2.
Ígértem, hogy írok valami élménybeszámoló-félét a BAMBI-ról. Most van pár percem (?...), nekifogok. Lehet, hogy kicsit csapongó lesz, de talán nem akarom nagyon megfésülni. Ha úgy ítéled meg, az egész vagy részletei feltehetők a lev. listára is, vállalom, amit leírtam!
Azzal kezdeném, hogy majdnem el se mentem a BAMBI-ra! És nem a véletlenek szerencsétlen összejátszása miatt, hanem tudatos megfontolásból! Ugyanis előző este leveleztem egyet a Szabó Katiékkal (róluk majd később még lesz szó), akik megírták, hogy ők ugyan feltehetően jönnek, de a többiek, akiket még ismerhetnék, mert egy időben voltunk bolyaisok, nem. Így kétségessé vált a kitűzött cél teljesítése, miszerint akkor egy jót nosztalgiázunk. A Katiékkal nemrég találkoztam, mindent megbeszéltünk, a többiekre lettem volna kíváncsi. Szóval meditáltam a "Menjek vagy ne menjek, ez itt a kérdés!" alapfelvetésén. Aztán győzött a kíváncsiságom, meg az az elhatározás, hogy ezt az estét úgyis erre szántam, kárba ne vesszen az idő!
Most azt mondhatom, szerencsére jól döntöttem. De 16.00-kor újból meginogtam, amikor beléptem a szinte teljesen kihalt, üresen tátongó Lepénybe. A rendezőkön kívül árva lélek se volt ott - márpedig a kezdést 16.15-re hirdette a Meghívó. Lesz itt egyáltalán valami? És ha igen, akkor kinek? Na nem baj, gondolám, majd a Rufi elmagyarázza, mi is a helyzet! Ez is szép és előrevivő gondolatnak tünt, egy apró szépséghibával: Rufi sincs sehol! Na jó, erre mondhatná az érintett, hogy Ő pedig ott volt, de hát korábban sose találkoztunk, biztos nem ismertem fel őt. Sajna, ez se állja meg a helyét, mivel a BAMBI újságban, amit azonnal megkaparintottam, ott virított a fényképe, ennek alapján felismertem volna (mint később sikerült is...). Szóval majdnem visszafordultam, de megint csak jól döntöttem: maradtam.
A várakozás közben sikerült egy kicsit szétnéznem a helyszínen. és szomorúan konstatáltam, hogy az épület valami eszméletlenül lerobbant állapotban van. Jó, az én időmben (úgy 77-78 táján) se volt egy Hilton, de mára...
Nem lehet egy nagy élmény MA ott lakni és koleszosnak lenni! Ezzel együtt azért az látszott, hogy a rendezők igyekeztek barátságosabbá varázsolni a környéket, a szándék mindenképpen dicsérendő. Aztán lassan elkezdtek érkezni a vendégek. Meglepő módon többen gyermekestül, amin azért elgondolkoztam. Ők tudhatnak valamit, mert az ember kisded gyermekét nem viszi direkt a fertőbe! Szerencsére a folyamat egyre jobban felgyorsult, már megteltek a székek, már akadályba ütköztem, ha a büféhez akartam menni, szóval elkezdtünk LENNI! És ekkor érkezett meg Rufi is, akit ekkor már sikeresen felismertem és kölcsönös bemutatkozás után el is beszélgettünk. Szerencsére, mert erre később már nem nagyon volt módom. Mindenesetre a lényegről tudtunk szót váltani.
Aztán beindultak a dolgok, eljött a megnyitó ideje, és ettől kezdve már lényegtelen az időrend, inkább élmények és emlékek vannak, amikről szeretnék beszámolni. De azért itt is el kel mondani, hogy a lassú kezdést izgalmas folytatás követte, csupa kellemes benyomással, amint az talán a továbbiakból is kiderül majd.
Kezdeném a legpozitívabb élményemmel, a Múzeummal. Szerencsés időpontban kerestem fel, éppen nem volt telt ház. Bár valóban pici a helyiség, de a kivitelezés azonnal lenyűgözött! A helyi adottságok ilyen ötletes kihasználása (az egyes szekrények mint tárolók!) zseniális volt.
Számomra ugyan az egyes BN-es jelöltek személye nem adott okot az izgalomra, de a kiállított relikviákból mégis sokat megtudtam róluk. És aztán megtaláltam az egykori Bolyai Stúdió naplóját, aminek a történéseiben én is főszereplő voltam - na itt leragadtam, és bármennyire is forgalmi akadályt képeztem azon a ponton, elolvastam az elejétől a végéig. Ha másért esetleg nem, ezért biztosan érdemes volt elmenni! A Naplót Hallgass Kati írta,ő volt abban az időben a Krónikásunk, a beszámolói nem nélkülözik a szubjektivitást, mégis tárgyszerűek és alaposak. Csupa-csupa régi, kedves emlék, szinte elfeledett, de feledhetetlen pillanatok, sok közös program, megannyi vita és beszélgetés derengett fel a múltból. Érdekes volt elolvasni az első Show-Hajtás-ok tapasztalatairól és a közvélemény-kutatás eredményéről készített beszámolót. Talán nem szerénytelenség megemlíteni, de ennek a vetélkedőnek én voltam a kitalálója és sok éven át a fő szervezője, valamint a műsorvezetője. Így szívet melengető érzés volt olvasni a BAMBI kiadványában, hogy ez az egyik legféltettebb hagyománya a kolesznak, ami (ha sok tekintetben más formában is), de a mai napig fennmaradt, és a maiak is örömmel vesznek rajta részt. Így volt ez anno is, ez az egykori visszhangokból is kiderült. Ha voltak is kritikai megjegyzések (néha jogosan...), azok sose a vetélkedő lényegét érintették, csupán egy-egy bakinkra hívták fel a figyelmet, a segítés és a bátorítás szándékával. Szóval erről is olvashattam a Naplóban. A nézelődés közben kellemesen elbeszélgettünk (a többes szám Szabóné Kiss Katira vonatkozik, egykori Stúdiós főnöknőmre, aki közben ide is megérkezett és a végén már együtt nézegettük a relikviákat) az egyik teremfelügyelő leányzóval (mint azóta kiderült, Barbival (továbbra is Annaként ismeritek, csak ugye Kovács Anna Barbara J aszerk)), aki egyetértett velünk az emlékezés fontosságában.
A másik kellemes élményem a Old Bolyai Band fellépése volt. Én még sose hallottam őket játszani (talán egyedüliként a teremben...), de amit és ahogy muzsikáltak, az lenyűgöző volt. Elsősorban a műsor összeállítása. Csupa olyan szám, amire én is buliztam anno, csupa kedves és ismerős dallam, a kemény rock-tól a lágyabb "családalapító" számig, de mind ismerős és emlékezésre késztető. A nézőtéren pedig lelkes fiatalok ropták - igaz, sokan inkább csak hallgatták a zenét -, de a hangulat remek volt. Kár, hogy jött a szünet (vagy az már a vége volt?), mert elhallgattam volna még jó ideig.
A büfé is megér egy misét, vagyis pár szót. Az árak mellbevágóak voltak (mint közben Rufi beszámolójából megtudtam, persze veszteségesen üzemeltek), de azért nem kis bátorság ezt a mai világban bevállalni. Jó, ismerem Rufiék ebben játszott szerepét és elvárásait, de akkor is. Köszönet érte - nem azért, mert esetleg a valódi árat nem tudtam volna kifizetni, de maga a gondolat és a megvalósítás! És a büfések igyekezete és lelkesedése is tetszett. Az kiderült, hogy nem "profi"-k a szó legősibb értelmében, de ami rajtuk múlt, megtették. Ez vonatkozik a palacsintasütő- és zsíroskenyérkenő háttérmunkásokra is. Ennyi embert folyamatosan ellátni enni- innivalóval, és közben még kedvesen mosolyogni is, nem kis feladat. És megoldották. Jó, az látszott, hogy a sörrel gondok vannak (milyen jó, hogy én AZT az ALKOHOLT se szeretem, így nem okozott gondot a lassúbb pohártöltődés), de ezt leszámítva minden rendben ment.
Eddig csupa szépről és jóról írtam (remélhetőleg), most jöjjön az este negatív élménye. El kell mondanom, hogy én Rákóczi úti Bolyai koleszos voltam, abban az évben végeztem az egyetemen, amikor a társaság átköltözött a Budaörsi útra. Tehát elvileg az ottani történésekből már kimaradtam. De ez nem igaz, mert a feleségem (akkor még csak a barátnőm, később a menyasszonyom) még két évig ez ELTE hallgatója volt, és ő kiköltözött az új helyre. Ennél fogva két évig szinte naponta megfordultam az épületben, jő néhányszor megmászva a 9 emeletet (mert a lift többnyire vagy nem működött, vagy ezren vártak rá). És annak idején én is részt vettem szeretett Stúdiónk átköltöztetésében, illetve az itteni működési körülmények kialakításában. Az egykori fő stúdiós, Pallósi Jóska segítőjeként fúrtam, madzagoltam, ragasztottam, rendezkedtem, szóval jól ismertem azt a helyet, ami egykor a Stúdió volt. Hát most lementem a B-be, hogy megnézzem, mi lett belőle... Bár ne tettem volna!! Ez az élmény nem hiányzott! Egy lepusztult, elhanyagolt környezet fogadott, benne a kifosztott, lenullázott egykori STÚDIÓ-val.
Tudom, az okok és a körülmények nem rajtatok, az egykori budaörsis stúdiósokon múltak, de ezt látni szívszorító volt. Bár a romokon kinőtt egy közösség, a mai Bolyai Klub, amely igyekszik a mult emlékeit megőrizni és a hagyományokat úgy-ahogy ápolni, azért ez már nem ugyanaz, mint a 30 évvel ezelőtti állapot.
Itt, az alagsorban futottam össze az épp ide (is) ellátogató Rektor úrral, akivel megállapítottuk, hogy annak idején egy évfolyamba jártunk, és ő emlékezett is rám, mert rendszeresen járt a koleszban, bár nem volt a lakója. Arcról Ő is ismerős volt nekem, bizonyára összefutottunk akkoriban, persze annak tudta nélkül, merre is vezet majd minket a sors 30 év múlva. A Rufi által említett igéret itt hangzott el, tanúsíthatom, de nem ez a lényeg. Az, hogy a Rektor úr elfogadta a meghívást és eljött a rendezvényre, mutatja, hogy az egyetem is komolyan gondolja, hogy jövőt építeni csak a múlt értékeinek a megőrzésével és továbbvitelével lehet, és ezért tenni is kell a maiaknak.
Lassan azért a végére érnék a beszámolómnak. Minden, számomra fontos élményről beszámoltam, és csak azt sajnálom, hogy nem volt alkalom és lehetőség egy kis beszélgetésre a fiatalabb korosztályokkal. Én ugye nem nagyon ismertem szinte senkit, a többség pedig társasággal volt, így nem kínálkozott alkalom erre. Pedig biztosan érdekes lett volna megismerni a maiak vagy a közelmúlt-beliek gondolatait arról, miért is fontosak az ilyen összejövetelek. De talán majd legközelebb erre is lesz mód.
Most csak annyit, hogy köszönet a szervezőknek, elsősorban persze Rufinak a befektetett munkáért, a sok-sok szervezésért, és az eredményért, ami egy élvezhető, nosztalgikus este lett, és remélhetőleg folyt. köv.!
Egy egykori Bolyai Stúdiós veterán:
Deák Ottó