Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves volt és jelenlegi kollégisták!
Sokáig gondolkoztam,hogy vajon milyen emlékező beszédet mondhatnék egy olyan emberről, akitől nagyon távol állt
minden ilyen jellegű nyilvános megjelenés.
Ezért inkább úgy döntöttem,hogy néhány személyes jellegű emlékemet osztom meg önökkel, veletek.
1973-ban kerültem a Rákóczi úti Bolyai kollégiumba első éves vegyészként, a tanév előtt kezdődő egyetemi
előkészítő táborba. Amikor először megláttuk a 6-8 vaságyas szobákat, egy kicsit megdöbbentünk, aztán hamar
túlestünk az első meglepetésen, örültünk, hogy felvettek az egyetemre s bekerültünk a kollégiumba.
Mindenhol felsőbb évesek nyüzsögnek körülöttünk, időnként egy idősebb férfi megjelent a szobánkban és állandóan
beszélgetni akart. Ő volt Jenei Sándor, a kollégiumi igazgató. Azt természetesen nem tudtuk, hogy ez egy tudatos
pedagógiai munka, hogy ismerni akar bennünket, a gondolatainkat, problémáinkat. Sokszor a hátunk közepére kívántuk,
de ő kitartóan mindig valahol megjelent. Azt hiszem a többségünk hamar beilleszkedett, megtalálta a helyét a
kollégiumban, az alapközösségekben.
Egy évvel később, már a kollégiumi bizottság tagjaként többet találkoztunk, nagyon sokat vitatkoztunk,
beszélgettünk. Ekkor már bekerültem az országos vérkeringésbe, új ötleteket, tapasztalatokat szerezve azonnal
meg akartam váltani a "világot". Micsoda dolog, hogy nálunk nincsenek Kollégiumi Napok, hiszen a mi kollégiumi
közösségünk van olyan jó, vagy jobb, mint a Műszaki Egyetemen stb.
Sándor először nem volt túl lelkes, tőle távol álltak a nagy látványos rendezvények, ő inkább a szobai
beszélgetéseket szerette. De meggyőztük, s szabad volt a pálya. Már az első Bolyai Napok frenetikus sikert aratott.
Számunkra Sándor személyével kapcsolatban ekkor jöttek a meglepetések. Kiderült, hogy kiváló humora van, hogy nem
egy sótlan igazgató. Az első "megdöbbenés" akkor ért bennünket, amikor tiszteletből, és kötelességtudatból felkértük,
hogy írjon valamit a 10 éves évforduló tiszteletére megjelentetett Bolyai Lapokba. Az írása óriási siker lett,
sokan más szemmel nézték ezután. (Fakszimilében lásd itt!)
Én most is ennyi évvel később is úgy érzem, hogy ez fordulópont volt. Amíg a Rákóczi úton laktunk jöttek a Bolyai
Napok, a Showhajtás, a kollégiumi ballagások, kolimpia, stb., működtek a szakkollégiumok, nagyon jó hangulat volt.
Sándor is sokkal nyitottabb lett. Nagyon szerettünk a koleszban lakni.
De aztán jött a költözés 1977-ben! Én sokat voltam vele, mert nem nagyon szeretett műszaki, gazdasági dolgokkal
foglalkozni, vitatkozni stb. Kialakult a Budaörsi úti szervezet, hosszas, sokszor késhegyig fokozódó viták után.
Próbáltunk amit lehetett átmenteni a Rákóczi útról, a stúdiót, a Showhajtást, de tudtuk, hogy egy egészen más világ
kezdődik. A 3 ágyas, fürdőszobás szobákból nehezebb kimozdítani az embereket. Sok mindent kipróbáltunk, emeleti
főzéseket, bulikat stb.
Akkor csináltuk a klubot, Kovács Andris vezényletével folyt a munka, Csiky Sanyi freskói díszítették a falat stb.
Nagyon mozgalmas évek voltak, de ennyi év után is úgy érzem, hogy Sándor itt már nem találta meg igazán a helyét.
Ez már neki túl nagy volt. Természetesen csinálta a dolgát, de mindig mondta, hogy ez már nem teljesen az ő világa.
Pedig több időt töltött itt, mint a Rákóczi úton.
1975-78-ig voltam a Koll. Biz. titkára, az utolsó félévben pedig az első Budaörsi Koll. Biz. titkára is. Ez azért
volt fontos, mert a mi irányításunkkal készült el az új Szervezeti és Működési Szabályzat, amely akkor az országban
az egyik legliberálisabb volt. A jogászok tőlünk vették át a szakkollégiumi rendszert, de ez már egy más
történet.
Az egyetem és a kar vezetésével nagyon jó kapcsolatunk volt. Az ifjúsági vezetők közül, akik általában doktoranduszok
voltak, jó néhányan nevelőtanárként dolgoztak a kollégiumban is.
Én 1981-ben mentem el a SOTE-re kollégiumi igazgatónak, s már csak ritkábban találkoztunk. A következő időszakról
már a fiatalabbak tudnak mesélni.
Ha összegezni kéne a róla kialakított képet, akkor talán a következőket mondanám: egy rendkívül szerény, tiszta,
szigorú erkölcsű ember volt. Az egyik legnagyobb érdeme az volt, hogy jó csapatot gyűjtött maga köré, s hagyott
bennünket dolgozni. Úgy formálódtunk, hogy szinte észre sem vettük, pedig ő nagyon tudatosan figyelt ránk.
S azt gondolom, hogy a pedagógiai munkában ez a legfontosabb.
A végére még néhány személyes megjegyzést hadd tegyek! Nekem a kollégiumban eltöltött évek meghatározóak voltak
egész életemben. Emberileg sokkal gazdagabb lettem, rengeteg élményt, tapasztalatot szereztem, otthont, barátokat
kaptam. Tudom, hogy más világ van, de nagyon sajnálom, hogy a mai fiataloknak már nem ugyanazt jelenti kollégium,
mint annak idején nekünk.