Cila szülinapja a Sügérben
Gulyás Istvánné
azaz
CILA
... hiszen mindenki csak így ismerte. A "Cila-büfé" közintézmény volt.
Nagyon kevés olyan ember volt, mint ő, aki annyi évet töltött a kollégiumban, hogy diákok sok-sok generációjának csillan fel a szeme az említésére... Neve fogalommá nemesedett, közvetlensége legendává vált. Már akkor is itt büfézett, amikor még csak az A-épület állt, az A-porta és a menza közötti részen. Lánya, Detti, gyakorlatilag a koleszban nőtt fel.
Szerette a diákokat. (Jó, OK, egy-kettőt nem, na azoknak rossz volt... J) Szinte nem is múlhatott el BN-műsor az ő említése (de legalábbis kávéjának említése) nélkül. '92-es BN-gálaműsorunkban az Utolsó villamos c. dal átiratában hangzott el - a reggeli kolesz hangulatát megénekelve -, hogy "...a Cila hangja úgy száll, lebeg énfelém, csilingel, amerre jár...". Hát igen... ő nevetett rajta a legnagyobbat. Szinte csilingelt...
Minket Bolyaisokat még jobban szeretett. Sokszor segített nekünk BN-büfékben, egyebekben. Nagyobb bulijainkra meghívtuk, születésnapját, névnapját közösen ünnepeltük, jártunk nála sukorói házában... Többen dolgoztak is nála a büfében, őket gyerekeiként szerette.
Képes volt arra (akkor még nem vitt amúgy melegkonyhát, volt menza), hogy főzzön ránk... csak úgy. Megjöttünk egy vizsgáról egy forró nyári napon, és várt a jéghideg gyümölcsleves. Vagy összeütött egy brassóit. Vagy csinált egy 10-tojásos rántottás szendvicset...
Ezenkívül még bennfenteseknek annyit: "Nem zabálda ez!..." J
Elment egy barátunk...
- nekrológ Cila mami emlékére -
Kedves Cila!
Csak így szólítlak, hisz Te magad ragaszkodtál mindig hozzá, hogy a legpelyhesebb állú
gólyától kezdve a legrutinosabb nevelőtanárig mindenki csak így hívjon. Fogalom voltál Te ezen a néven, aki nélkül el sem
lehetett képzelni a Kőrösi Csoma Sándor kollégiumot, vagy ahogyan többen ismerik: a "budaörsi koleszt". Ha néha-néha egy
rutintalan új emberke megpróbálkozott egy óvatos "csókolom"-mal, hát nem tette zsebre, amit kapott...
A hosszú évek során változott az egész nagyvilág, rendszert váltott ez a kis ország,
új rektorok és dékánok jöttek-mentek, kolesz-igazgatók éltek-haltak - de Te mindig, minden helyzetben, minden időben
ott voltál számunkra, mindenkori diákok számára. Ha Arkhimédész ismert volna, nem keresi tovább azt a fix pontot,
amelynél fogva kimozdíthatta volna a világot...
Drága Cila!
Sokan nem is tudják, nem is érzik át, milyen hihetetlenül erős kapocs voltál Te...
Vegyünk egy példát: képzeljük el, hogy mondjuk egy 1978-ban végzett matek-tanár és egy 2001-ben elsőéves jogász találkozik egymással!
Zavart "habogást" hallanánk, hiszen nem volna közös témájuk... De elegendő lenne a fülükbe suttogni a varázs-szót: "Cila",
és máris úgy elbeszélgetnének, elnevetgélnének egymással, mintha száz éve ismernék egymást. Még hónapok múltán is azt fogja
mondani egy kollégista a szobatársainak: "Leugrom Cilához!" - majd zavartan néz maga elé...
Van abban valami csodálatos, ahogy Te egyszerű büfésként elérted azt, hogy hídként köss össze sok-sok
egymás utáni generációt. Nemzedékek nőttek fel a kezed alatt: ma már neves professzorok, tudósok kortyolták Nálad vizsga előtti
kávéikat; mára már befutott jogászok és üzletemberek majszolták Nálad másnapos reggeleik első szendvicseit; sok olyan tanár
kortyolta Nálad a sört, akik azóta már maguk is százakat bocsátottak szárnyukra.
Cila Mami!
Te mindenkihez beszéltél, mindenkit kiszolgáltál, mindenkit ismertél - de mindig voltak néhányan,
akik számára fogadott anyaként is "működtél". Elismerted és értékelted, ha valaki keményen dolgozott akár a közösség javára,
akár csak a maga szűkös megélhetése végett. Mi tudjuk, hogy külön becsülted a mi kis közösségünket, a Bolyai Clubot is - mégha
történtek apróbb összezördülések is, de hát ezek az Élet dolgai. Mindig örömmel jöttél közénk vagy hívtál minket magadhoz.
Legutóbb is egy ilyen alkalommal találkoztunk, tavaly december elején, mikor is Mikulás alkalmából lejöttél hozzánk
megcsodálni a Bolyais-család "szaporulatát", velünk örültél és velünk nevettél. Bizony, senki sem gondolhatott akkor arra,
hogy négy hónap múlva így találkozunk...
Most sokan azt hiszik, azt gondolják, hogy elszakadt egy rendkívül erős kötél, amely minket ehhez a
városhoz, ehhez a koleszhoz, és ezzel együtt saját múltunkhoz kötött. Ez valóban így van, minek is tagadjuk. De mi, akik igazán közel
álltunk Hozzád, hisszük: ha egyszer mi is majd oda kerülünk, ahol most Te vagy, egyik legelső dolgunk lesz ezt a kötelet újracsomózni!
Kedves Cila! Nyugodjál békében!!!
/Elhangzott Cila temetésén, 2003. április 11-én a Farkasréti temetőben./