Erdélyi kirándulás 2009. október

3. nap


A késői fekvés ellenére sikerült reggel nem későig aludni, így még időben megreggeliztünk, majd a kocsikba behajtogatva magunkat (mivel előző nap még 3 kocsival jöttünk, így ott még nagyjából elfértünk; de visszafelé már csak 2 autó állt rendelkezésünkre, így abba kellett beférni - a képeken látni, hogyan is lett ez megoldva) sikerült épségben leérni, majd egy gyors reggeli áfonyapálinka után elindultunk a napi első állomásunkra, Székelyderzs felé.
Természetesen semmi sem sikerül elsőre, így az út közben 2-3 alkalommal visszafordultunk, mert rossz irányba mentünk (pedig volt valami GPS is); de a végén csak megérkeztünk az erődtemplomhoz.
Innentől lehet, hogy nem lesz tökéletes a visszaemlékezésem, de ez nem az eltelt időnek köszönhető; hanem annak a rövid lefolyású kórságnak, ami miatt hirtelen felugrott a lázam, elkezdtem izzadni, és erős hányinger kerülgetett (szerencsére nem talált meg, így megúszta a busz is). Bár elmentem mindenhová, ahová mindenki ment, de küzdöttem a betegségemmel, így pedig azért a figyelmem másik irányba terelődött. A rövid lejáratú kórság azért szerencsére délutánra szépen lecsökkent, és estére már szinte nyom nélkül el is tűnt.
A látnivalókra visszatérve: az épületegyüttes nem más, mint egy nagyjából kör alakú kisebb erődítés középen egy templommal (ki gondolta volna az "erődtemplom" megnevezés után, mi?! J). Amikor bementünk, akkor a helyi pap leültetett minket a szokatlanul hűvös levegőjű templom padjaira, majd elmesélte az építmény történetét, illetve a templombeli kisebb történeteket is. Ezek után szabadjára engedett minket, és szétnézhettünk a templomban, valamint az erődítésnek épült részeken, ahol egyéb használati tárgyakból voltak kisebb kiállítás-féleségek; illetve a bástyákban meg lehetett nézni, hogy az azóta már tárolásra használt helyiségek mekkorák, és hogy néznek ki. Kifelé a falak mellett volt a pap szállása is egy külön épületben, és itt lehetett különböző ajándék- illetve emléktárgyakat is venni.
Székelyderzs után Parajd felé vettük az irányt, ahol a sóbánya megtekintése volt napirenden. Magába a bányába (pontosabban a látogatóknak kialakított részbe) egy speciális buszjárattal lehet lejutni (legalábbis a bejáratához), mely menetrend szerint viszi le, és hozza fel az embereket. Amikor a bejáratnál kitett minket, egyszerre megcsapott a speciális só-illat. Aki még nem volt ilyen helyen, az nem tudja ez milyen, aki pedig volt, az nehezen tudná leírni. Állítások szerint sok mindenre jó, így használják terápiás kezelésekre is ezt a levegőt. Maga a bejárat egy kisebb csarnokba vezetett, ahol pár kiállítási tárgy mutatta a sóbányászok munkásságát, kreativitását; és innen indult lefelé a rengeteg lépcsős út. Az út végén megérkeztünk a végcélunkhoz, magához a látogatható barlangi részhez. Maga a barlang hatalmas volt (mind kiterjedésileg, mind magasság szempontjából), és rengeteg mindent tettek a látogatókért. Volt egy történeti kiállítási rész (több részletben, kisebb táblákon olvasható az áttekintés), illetve egy használati szerszámos kiállítás is. Ahogy az ember a kanyargó folyosókon haladt, úgy tekinthetett egyre inkább bele a régmúltba, és a bányák kialakulásába. Természetesen, mivel a vissza irányú busz sem percenként járt, így lent többféle időtöltésre használható szórakozási eszközt is beépítettek az alap ülőhelyek mellé. Így volt a kisgyerekeknek egy játszósarok (mint amilyen egyes bevásárlóközpontokban is szokott lenni; itt is be lehetett adni a kicsit, aki eljátszik addig, amíg a szülők körbejárják a barlangot), illetve a felnőttebbeknek ping-pong lehetőség is (ráadásul szinte minden kanyarban, beugróban volt 2-3). Emellett a bányászok életéhez kapcsolódva volt egy kisebb kápolna is, ahol a vallást tudták gyakorolni.
A kijárat -szerencsére- kevesebb lépcsővel járt, mint amennyit lefelé tettünk meg; viszont jól megoldotta a helyi étkezdés, mert a kijárat mellett sikerült helyet foglalnia, így a megfáradt és szomjas turista szinte az ölükbe pottyan (pláne a gyerekkel jövők). A buszhoz vezető végső ajtót addig nem nyitották ki, amíg a busz be nem állt, mert a bánya más része(i) még ma is művelés alatt van(nak), így a teherautók mozgása is igen gyakori. A felszínre visszaérve egy kis kürtöskalácsozási lehetőség (és egy gyors ebéd) után indultunk is tovább.
A nap következő megállója Korond volt, ahol a helyi népműves mesterek áruit néztük meg - illetve vásároltunk is belőle. Persze voltak, akik itt sem tudták az innivalót elfelejteni, így a helyi boltban vásárolhattak készleteket a likőrös pálinkából; de a szerencsésebbek egy-két helyi iparművész udvarában találhattak hagyományosabb készítésű pálinkát is.
A gyors bevásárlások után ismét továbbutazás, és a következő cél már Tamási Áron szülőfaluja, Farkaslaka volt. Magát a házat nem tudtuk busszal megközelíteni, így a település szélétől gyalog indultunk útnak. Egy patakon átkelve, a kirakott táblákat követve eljutottunk először a gondnok házáig, majd a szülőházig is (a gondnok már ott volt, mert egy másik csoportot is várt). Mint ott kiderült, személyében Sipos Mátyást, Tamási Áron unokaöccsét tisztelhettük; és Ő tartott előadást a két csoportnak Tamási Áron életéről, munkásságáról és a családi kapcsolatukról is. A ház szobája úgy volt berendezve, ahogy még az író idejében volt, így kicsit itt is beleélhettük magunkat a múltba. A szoba mellett még egy másik szoba is volt, ahol Tamási Áronhoz kötődő fényképeket, levélrészleteket, írásokat lehetett megtekinteni. A ház mellett az udvaron volt még egy pajta, illetve egy kisebb bemutató faépület, amiket meg lehetett nézni, valamint amiről Matyi bácsi felesége még sok rövidebb vicces, érdekes történettel tudott szolgálni.
A busz felé visszaúton az idő múlását jelezte, hogy már maguktól jöttek hazafelé a tehenek a legelőkről. Ettől függetlenül még a nap hátralévő részébe be volt tervezve egy szejkefürdői megálló, amit még éppen sötétedés előtt sikerült elérni.
Orbán Balázs sírjának emlékműve egy településen kívüli részen volt megtalálható, ahová megint csak sétával lehetett eljutni. A buszt elhagytuk az országút mellett, mi pedig elindultunk a nem túl hosszú útra. Egy kis patakon átjutva már lehetett látni a székelykapukat, amelyek a síremlék felé vezettek. Összesen 15 díszes kapu mutatta az utat, melyeken mindegyiken rajta volt az állíttató neve, és az építés éve is, mely végén egy elkerített részen volt az emlékmű.
Mivel beesteledett, így elindultunk hazafelé; de még mielőtt odaértünk volna, megálltunk egy röpke vacsorára Székelyudvarhelyen. Egy gyors esti városközpontnézés után a társaság többsége egy éttermet választott étkezőhelyül (nagyon finoman főznek, bár nehezen sikerült őket rávenni, hogy kiszolgáljanak, mert állításuk szerint zárták volna a konyhát - ettől függetlenül ettünk itt is egy jóféle csorbát; illetve a szerencsésebbeknek jutott pulykacomb is; a többiek meg ettek másfélét), a kisebb része pedig más módon keresett magának étket. A buszra a helyi szoborparkban vártunk, majd egy gyors felszállás után indultunk vissza Ivóba, ahol a reggeli módszer szerint mentünk vissza a szálláshelyünkre. Mivel későn is érkeztünk, illetve mivel Pepe sem ért rá napközben, így a dézsázás ezen az estén elmaradt, de legalább gyorsabban jött az álom is (bár a beszélgetések, és a biliárdozások megmaradtak).